Az időgép

Egyszer egy napon megkérdeztem anyutól:

-    Mi az időutazás?

Anyu így felelt:

Hát tudod, kicsim, ahhoz előbb egy időgépre van szükség. A dolog úgy néz ki, hogy a gép segítségével kedvedre utazgathatsz a különböző korok között. De ma még nincs ilyen.

Nemsokára az osztállyal a Régiség Múzeumba mentünk. Ámulattal néztük a sok különleges csecsebecsét, régi idők emlékeit. Osztálytársnőm Dia egyszer csak rémülten megragadta a kezem.

-    Zsombi odanézz! Ott az az izé az előbb még nem volt ott!

Odanéztem, két vastag fémkarikát láttam egy furcsa szerkezethez erősítve. Még soha nem láttam hasonlót. Diával közelebb mentünk, egyszer csak, mintha a semmiből került volna elő, egy zöld ruhás ember szólt hozzánk.

-    Szervusztok, gyerekek! Nézzetek csak meg közelebbről! Úgy! Ide álljatok, ahol az a piros lámpa világít!

Kicsit furcsán beszélt és a ruhája is mintha gumiból készült volna.

-    Nana, csak bátran! Érdekes lesz, meglátjátok!

A következő pillanatban erős zümmögő hang töltötte be a termet, a lámpa piros fénye pedig vakítóvá vált. Aztán csönd lett. El sem hittem, amit láttam. A múzeum eltűnt! Egy tisztáson álltunk Diával, aki láthatóan még nálam is jobban meg volt rémülve.

A hátunk mögött dübörgő hang hallatszott, és a következő pillanatban egy csapatnyi csillogó páncélba öltözött lovag vágtatott el mellettünk.

A távolban hatalmas várkastély díszelgett. A lovagok is arrafelé tartottak. Nagyon is valóságosnak tűntek. Akkor már biztos voltam benne, hogy bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez bizony nem valami trükk, sőt nem is filmforgatás.

Jobb ötletünk nem lévén, mi is elindultunk a lovagok után. A vár kapujánál hatalmas termetű páncélinges férfi lépett elénk, kezében hatalmas kardot tartott. Dühösen ránk förmedt:

-    Kik vagytok? Mit akartok? Mi ez a furcsa öltözék rajtatok?

Nem tudtam, mit feleljek, de Dia helyettem is válaszolt:

-    Mi csak szeretnénk visszajutni a múzeumba! – felelte elcsukló hangon.

A zord katona láthatóan megenyhült a pityorgó kislány láttán. Intett, hogy kövessük. Tétova léptekkel indultunk utána. A vár udvarán, fel a lépcsőn, végül egy nagy terembe értünk.

A teremben rengeteg ember ült, díszes ruhákban, gyümölcsökkel, sültekkel, süteményekkel megrakott asztalok mellett.

Kísérőnk ekkor váratlanul térdre ereszkedett, és az egyik asztalnál ülő férfinak mondott valamit. A megszólított felénk fordult, én pedig megdöbbenve vettem észre a ragyogó aranykoronát a fején. Mögötte hatalmas zászlón rajzolódott ki egy gyönyörű fekete holló.

Istenem, ez nem lehet más csak Mátyás király! A lovagok pedig a legendás Fekete sereg katonái!

Ámulatomban észre sem vettem, hogy a már ismerős búgó hangot hallom, és az egész termet betölti az imént látott piros fény.

Mátyás király alakja lassan szertefoszlott, és újra a múzeum fehér falai vettek körbe. a furcsa szerkezetnek nyoma sem volt. Mikor Diára néztem, láttam az arcán a hatalmas megkönnyebbülést.

Futottunk, ahogy a lábunk bírta. A többiek már egy másik folyosón jártak.

-    Hol voltatok? Mindenki benneteket keresett! – szólalt meg a tanító néni.

Diával egymás szavába vágva kezdtük mesélni a történteket, de senki nem hitt nekünk. Sőt, kinevettek bennünket.

Csak mi ketten tudjuk az igazságot, hogy valóban Mátyás király udvarában jártunk, és a furcsa zöld ruhás ember egy igazi időgépbe tessékelt minket.

 

 

Írta: Varga Zsombor 3.c

Rajzolta: Vizi Diana és Varga Zsombor 3.c