Névadónk

Eötvös József, báró Buda, 1813. szept. 3. - Pest, 1871. febr. 2.

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eötvös Józsefre már gyermekkorában nagy hatással volt felvilágosodott gondolkodású nevelõje, Pruzsinszky József. Már a pesti egyetemre jár, amikor barátságot kötött a késõbb híres történetíróvá fejlõdõ Szalay Lászlóval. 1833-ban, Pozsonyban szerzi meg ügyvédi oklevelét, a jogtudományok mellett közben zenei tanulmányokat is folytat, hangszere a fuvola volt és kísérletezgetett a komponálással is.

1834-ben vármegyei aljegyzőnek nevezik ki, majd egy évvel késõbb már az udvari kancelláriánál fogalmazó. 1836 és 37 között tapasztalatszerzés céljából Svájcot, Németországot, Hollandiát, Angliát és Franciaországot érintõ körutat tett. 1837-ben az eperjesi királyi tábla bírájává nevezik ki. Irodalmi munkákkal először 1833-ban lépett elõ: versekkel, drámai alkotásokkal, drámafordítással.

Politikai fellépése az 1832-36 évi reformországgyűléshez fűződik, ahol a főrendi tábla liberális ellenzékét erősítette. 1840-ben Szalay Lászlóval együtt szerkeszti a Budapesti Szemlét. Kossuth és Széchenyi vitájában Eötvös a radikálisabb Kossuthot mellé állt inkább, de sohasem volt vele azonos állásponton. Szorgalmazta a börtönviszonyok megjavítását, és a hasznos, polgári ismereteket terjesztő társaságok alapítását. Az 1843-44-es országgyűlésen már mint a centralista ellenzék vezetője harcolt a feudális intézményrendszer ellen, a polgári reformok elkötelezett híveként.

Politikai gondolatait 1844-tõl a Pesti Hírlapba írt cikkeiben fejtette ki, az antifeudális politikai harcai közepette születtek nagy regényei, melyek a magyar kritikai realizmus legkiemelkedõbb alkotásai, melyek közül legismertebb talán a korabeli társadalmat bemutató műve, az 1845-ben megjelent "A falu jegyzõje". 1848-ban az első felelős minisztérium tagjaként ő kapta a vallás- és nevelésügyi tárcát. Jelasic intervenciója után, 1848 őszén családjával együtt Münchenbe menekült, hitt abban, hogy Magyarországnak nem szabad teljesen kiszakítania magát a Habsburg birodalomból.

1849 után leginkább Magyarország nemzetközi érdekeinek jobban megfelelő álláspontot vett fel és hajlamos volt arra, hogy a Habsburg monarchiához, mint politikai formához való alkalmazkodásban a jogos nemzeti érdekeket átmenetileg ne vegye számításba, de progresszív társadalmi felfogását ezután sem tagadta meg. 1853-ban tért haza Budára, és 1855-tõl tevékenyen részt vett a Magyar Tudományos Akadémia munkájában, ahol 1856-tól másodelnök, majd egy évvel késõbb már elnök. Szintén tagja a Kisfaludy Társaságnak is, ahol szintén elnökölt 1848-tól egészen a Kiegyezésig.

1861-ben még országgyûlési képviselő is lesz, majd 1865-ben megalapította a Politikai Hetilapot, amely 1867-ben Deákhoz csatlakozott. A Kiegyezés kormányában újból vallás- és közoktatásügyi miniszter lett négy évig és a nevéhez fűződik az általános és kötelező népoktatásról, valamint a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény elfogadtatása. A jobbágyság felszabadításáért, Magyarország demokratikus átalakulásáért küzdött a reformkorban, mely mindvégig szorosan kapcsolódott szépirodalmi munkásságához. Hitvallása az volt, hogy mind politikusként, mind íróként a társadalmi reformokat sürgesse. Kíméletlenül leplezte le a feudális vármegyét, elsőként ábrázolta hitelesen a korabeli Magyarországon megfigyelhető társadalmi ellentéteket, és szinte mindig felemelte hangját, ha úgy érezte, a nép jogait lábbal tiporják.